Vörös kőbe zárt tűz írta: finnigan

[ - ]

+++ betűméret ---


Választott kívánság: Sok-sok évvel ezelőtt pusztító háború dúlt az emberek és a sárkányok közt, hatalmas veszteségeket okozva mindkét oldalon. Végül az emberiség győzelmet aratott, és a békefeltételek értelmében a sárkányok többé – a magashegyi fészkelőhelyeik kivételével –, nem viselhetik valódi alakjukat. Emberi testükben kénytelenek élni, viselve a megkülönböztető jelzésüket, és kényszerűségből tűrniük kell az egyszerű emberek gyűlöletét, félelemből fakadó agresszivitását.
Éppen ezért, sok sárkány igyekszik titokban tartani származását, elkerülni a hatósági nyilvántartásba vételt, kockáztatva ezzel a bitófára kerülést, egy titkokkal terhes, ám megbélyegzés nélküli életért.
Így van ezzel az ifjú Lucian herceg is, aki a szomszédos királyságba kénytelen költözni, ugyanis mostohaatyja, a király, megegyezett a szomszédos ország uralkodójával, hogy Lucian egy évet náluk fog tölteni, együtt nevelkedve a fiával, biztosítván a két ország közti ingatag fegyverszünetet. Lucian szerint a két király titokban abban reménykedik, hogy ő majd hitvesül kéri a herceg ikertestvérét, a hercegnőt, tartóssá téve a békét.
Azonban senki nem gondolta volna, hogy a két herceg közt lassan több is kialakul, mint egyszerű barátság. Ám minden veszni látszik, amikor Lucian megmenti barátja életét, viszont ezzel fény derül titkára…


Vörös kőbe zárt tűz
- Chris kívánsága alapján -



Csontok, izmok, inak, hazugságok – ebből épültem fel én.

A hazugságok olyanok voltak, akár a viasz, összetartották ezt a döbbenetesen gyenge gépezetet, ami az emberi testemet jelentette.

A hazugságok olyanok voltak, mint az éhes démonok, és degeszre tömték magukat az igazságaimmal, és csonkká rágták a valóságomat.

A hazugságok olyanok voltak, mint a nehéz takarók, maguk alá szorítottak és mozdulatlanná préseltek.

De nem tagadhattam: a hazugságok tartottak életben.


***



Redmondot bármely más városban nehéz lett volna szem elől tévesztenem. Lángvörös üstöke kitűnt volna a sok fekete, barna, ősz, unalmas fejtető közül, de nem itt, a Tűzből Épült Városban, ahol minden második gyerek vörös képpel és vörös hajjal ordította magát evilágra. Itt nagyon kellett koncentrálnom, ha Redmond közelében akartam maradni.

Épp megállt egy mutatványos sátra előtt, és ahogy rés nyílt a vállak között, láttam az elbűvölt tekintetet, amivel a fények játékát figyelte. Kikerültem két balhézó árust, akik megunták a licitálást, és inkább ököllel kívánták rendezni a dolgukat, és Redmond mellé sétáltam. A sátor kínálata többtucat üvegdarab volt, őrült kacskaringókba rendezve. A mutatványos mindig újabb darab elé lépett, és addig forgatta őket, míg a nyitott tetőn át beáramló napfény vagy a sarokban álló lámpák valamelyikének fénye szivárványba nem tört. Szikrázó színek festették lenyomatukat Redmond arcára. Nem volt itt senki, aki számított, úgyhogy nyugodtan rajta felejthettem a szememet.

– Lucian – szólított meg halkan –, a modorod.

Értetlenül néztem rá. Ő még mindig az üvegszivárványokat figyelte.

– Nem illik ennyi ideig bámulni valakit anélkül, hogy bókolnál neki.

– Ó, elnézést, nem tudtam. – Összeszűkített szemmel kerestem a bókolnivalót rajta. – A lila fénytől olyan, mintha monoklid lenne.

Redmond elfojtott egy nevetést. – Értem.

Azzal továbbindult a sátor mellől. Én követtem. El-elszakadva, majd újból egymás mellé keveredve kerestük a figyelmünk új célpontját.

A megemlékezés hete mindig effajta mulatsággal kezdődött. Vásárok, színi előadások, viadalok, vadászatok a vörös falak között... Talán arra kellett ez a sok vidámság, hogy aztán, mikor eljött a vasárnap, és a háború halottaiért vacsorát ültünk, még keserűbb legyen a szívünk. Az elvesztettek miatti bánatba bűntudatot és számukra soha meg nem élt napok fájdalmát tűzdeltük, és a csokrunkat aznap este groteszk díszként hordoztuk.

Ma még hétfő volt, a vasárnap messzinek tűnt, és mi ünnepeltünk. Sárga és vörös szalagok játékát figyeltük az egyik sátornál, de ügyetlen játék volt, mert a mutatványos rögtön az elején elrontotta, és a szalagok lehetetlenül összegubancolódtak. Friss pogácsákat szagoltunk és kóstoltunk, és mentaborral öblítettük le. Ma pusztán végigjártuk a vásárt, és nem gondoltunk másra.

Redmond és én a három Őr és az öreg árus csoportját azonnal kiszúrtuk. Nem kellett megbeszélnünk, még csak összenéznünk sem, egyszerre indultunk el a felfordulás irányába.

Az Őrök ránk sem pillantottak, a tömeg sem érzékelte, hogy két herceg lépett közéjük, egy ebből a királyságból, egy pedig egy másikból, mindenkit lefoglalt az öreg. Először nem értettem, miért – a hagyományos üdvözlés jeleként felfelé fordított tenyerén makulátlanul feszült a bőr. Aztán megláttam, ahogy az egyik Őr parázsköveket dob a földre. A bámészkodók rémülten húzódtak egy kicsit hátrébb. Én nem mozdultam. Meredten néztem, ahogy az Őr egy hosszú vasrudat tart a parázsba, aztán a másik két Őr megragadja az öreget. Nem mozdultam, nem szóltam, még csak nem is pislogtam, csak néztem és néztem és néztem, hogyan feszítik szét az öreg tenyerét, hogyan nyomnak billogot rá. Hogyan ítélik száműzött, félelemmel teli életre. Hogy tesznek úgy, mintha a billog kegyelem lenne a bitófa helyett, ami a titkolózásért járna, holott minden volt, csak nem kegyelem.

Néztem, hogy válik valaki szabadból megvetetté.

Élőből élőnek csúfolttá.

Emberből sárkánnyá.

Néztem és mozdulni sem mertem.

Redmond karját éreztem meg a sajátom mellett, a csuklója fordulását, ahogy a kézfeje egy pillanatnál is kevesebbre az enyémhez ért.

– Nyugi. Ez csak a törvény.

Nem akarta őket megállítani. De persze, nem is tehette volna meg. Az Őrök senki másnak nem feleltek, se hercegnek, se királynak, csak a törvénynek és saját maguknak.

Nyeltem egyet, keserű volt a szám íze. De bólintottam.

Ujjak szorítása a vállon. Felhólyagosodott bőr. Sírásba fulladt üvöltés. Sziszegő parázs. Görcsös botlás a porba. Az Őrök négyszögletű, büszke háta. Képekbe és hangokba omlott szét a jelenet, pillanatokba szabdalta a fejem, és ezek a pillanatok olyanok voltak, akár a füst. A gondolataim közé szöktek és megfojtottak minden mást, amire gondolhattam volna.

– Lucian!

Nem elsőre hallhattam meg, hogy Redmond szólongat, mert idegesnek tűnt.

Előkapartam valahonnan egy füllentést, és megnyugtatóan mosolyogtam rá. – Mehetünk – mondtam.

– Úgy érted, menjünk? A palotába? Vissza?

Az öregre, nem, a sárkányra sandítottam. – Úgy értem.

Redmond úgy figyelt, mintha én is egy különös fajhoz tartoznék. Mintha egy megfejtésre váró feladvány lennék. Mintha csak a megfelelő szögbe kellene fordítani az üveget, és a titkaim ezerszínű szalagokként siklanának elé. Végül semmit sem szólt, csak megfordult, és együtt hazaindultunk.


***



A kandalló tüze derengő vörösséget bűvölt a tenyeremre. A szőnyegen térdeltem, mellettem kupa, és hosszúkat kortyoltam a mentaborból. De a jobb kezemet úgy tartottam a tűz elé, mintha üdvözölni akarnám. A birodalomban a népek nem biccentettek egymásnak, nem hajoltak meg, nem fogtak kezet, felfelé fordított tenyérrel köszöntek és bizonyítottak.

Nyugi, ez csak a törvény.

Tiszta tenyér, ha a háború győztese vagy, ha ember vagy.

Billog, ha a vesztes vagy, ha emberbőrbe kényszerítve élsz, de sárkány vagy.

... csak a törvény.

A mutatóujjammal végigsimítottam a tenyérvonalakon, az ereken, végigkövettem minden arasznyi bőrt az ujjaim hegyétől a csuklómig. Próbáltam elképzelni, milyen lenne az életem az igazsággal.

Nem a királyi palota vendéglakosztályában üldögélnék.

Nem a vidék legfinomabb mentabora bizseregne az orromban, zúgna a fejemben, bizonytalankodna a mozdulataimban.

Nem ismerném Redmondot.

Én is üvöltenék.

A porba ájulnék a fájdalomtól.

Nem Redmond keze vándorolna a karomon, hanem markok szorítanának engedelmes vigyázzba.

Felhólyagosodna a bőröm a körbe nem érő kör mentén, feketébe üszkösödne az igazságom. Én magam lennék a billog, a saját farkába harapó gyík, ha abbahagynám a hazudozást.

... a törvény.

Nem hallottam az ajtómon a kopogást, se a könnyű lépteket, amik a kandallóig vezettek, csak a ruha suhogását hallottam és egy hűvös leheletet éreztem magamon, ahogy Elva mellém telepedett.

– Mi köt le ennyire?

Marokra zártam a kezemet, de a karomat képtelen voltam leereszteni. – Csak figyeltem a...

– Jósolok neked, ha akarod.

Végre elszakítottam a tekintetem a tűz árnyjátékától, attól, hogy vont szellőben mozgó függönyt az ujjbegyeim köré. És Elvára néztem. Nem sokban különbözött az ikertestvérétől, ahogy a haja színében a város lakóinak többségétől sem. De ott motoszkált valami a szemében, valami harciasság, és örök megkérdőjelezés az arcában, és a szája ívében lázadás. Ezzel szemben Redmond maga volt a kimért udvariasság, a higgadt logika, a csendes megértés.

Ha Elva egy csattogó csatabárd volt, Redmond a hajszálpontosan repülő nyílvesző.

– Jósolsz? – kérdeztem vissza, mert nem ismertem a kifejezést.

– A tenyérvonalaidból elárulom a jövőd. Állatok beleiből is meg tudom csinálni, de azt halasszuk vacsora utánra.

Viccelt, úgyhogy illett elmosolyodnom. Persze, Elvát nem érdekelte az illem.

Megfogta a kezem, aztán az ő kezei közé egyengette az ujjaimat. Hideg volt az érintése. Talán mert az én bőröm forrósodott fel a kandallótól, talán mert ő érkezett odakintről.

– Sááááárkány vagy – búgta sejtelmes hangon, aztán mikor megdermedtem, nevetve kapta el a kezét, és melegítette meg kissé a tűznél. Most már nem éreztem kellemetlennek az érintését. – Bocs, mégsem.

– Ti meg mit csináltok?

Redmond lépett szertartásosan a szobámba.

– Mióta nem kopogsz? – vágott vissza szemtelenül Elva, és nem eresztett el, nem állt fel, csak a fejét billentette a bátyja felé.

– Kopogtam.

– Talán valami illetlen dolgot művelünk épp.

Redmond felvonta szemöldökét. A pillantása a testvére arcáról az enyémre ugrott, felmérte az egymásra simuló kezünket, a vásárról hozott, félig üres boros üveget az asztalomon, a kupát mellettem, az övemet a szőnyegre hajítva. Mindent megnézett és mindent értékelt, mert Redmond volt, és ez volt az, amit a Redmondok csinálni szoktak.

– Egyértelműen valami illetlen dolgot műveltek.

Az, hogy ennek ellenére mellénk telepedett a szőnyegre, nem tudtam, kit lepett meg jobban. Elvát, aki élete mind a tizenhét évét mellette töltötte, és látta gyerekként, még az illemórák előtt. Vagy engem, akit Redmond egy ugyanilyen félhomályos este megcsókolt. Elvégre, aznap este is kopogott, és megkérdezte utána még egyszer, hogy valóban bejöhet-e, és a szófán ültünk, és egyikünk öve vagy másik ruhadarabja sem hiányzott, és nem kortyolgattunk titokban és magányosan bort. Mindenesetre, Redmond most ott ült felhúzott térdekkel mellettünk, és nem tett megjegyzést sem arra, hogy a földön ülünk, sem semmi másra.

– Khm... – Elva megrázta a fejét, még egyszer ellenőrizte, hogy a bátyja valóban jelen kíván-e lenni és egyetlen kioktatás sem formálódik az ajkán, aztán visszatért a figyelme a jövőmre. – Látod ezt a tenyered közepén végigfutó, halvány vonalat?

Biccentettem, bár igazából nem láttam, csak éreztem, amikor Elva végigcirógatta.

– Ez a sorsvonalad. És látod, itt a csuklód fölött, hogy ágazik ketté? – Elva ezúttal nem várt a válaszomra. – Ez azt jelenti, hogy külföldön töltötted a gyermekkorod.

– Ez igaz. Mármint ha a tizenhét éves kort még gyermekkornak számítjuk – jegyeztem meg döbbenten, de igazából nem itt, keleten, a Tűzből Épült Városban vendégségben leélt hónapokra gondoltam, hanem az az előtti életemre, a sárkányföldeken túli életemre, a hegyek másik oldalán, a védelem nyugati végében, ahol a mostohaapám volt a király.

– Nem a jövőjéről kellene beszélned? – szúrta közbe Redmond.

Elvát nem tántorította el a kritika. – Valamikor ez is jövő volt.

Redmond vállat vont, de nem mondott mást.

Elva keze továbbmozdult a tenyeremen. Puha ujjai újabb vonalakat, újabb jövendöléseket simítottak végig. Olyanról is mesélt, ami innen nézve már valóban jövő volt. Harcokat emlegetett a vágyaimért, titkok szövését a biztonságomért, tűzről beszélt és soha nem volt otthonokról és szélbe ordított igazságokról és fájdalomról.

A kandalló egyre lomhábban ropogott mellettünk, és mi egyre komorabbak lettünk. Végül nem bírtam tovább, felálltam Elva és Redmond mellől. Bizonytalanul kerestem az egyensúlyomat, végül találtam az ágyam mellett egy kancsó vizet, és felhajtottam. Kicsit segített.

– Hamarosan vacsorához szólítanak minket – nézett ki az ablakon Redmond. A nap már eltűnt a látóhatár mögött, és szürke hamu lett az ég.

Elva felsóhajtott, és bátyja szigorú pillantásával mit sem törődve belekortyolt a maradék mentaborba.

– És micsoda botrány lenne, ha a szolgák nem a saját szobádban találnának rád, ugye? – kérdezte.

Én keményen rántottam meg felöltőmet, és nem néztem, hogy a gúnyolódás milyen érzelmet üt Redmond arcára. Szólni nem szólt, csak elhúzta maga mögött az ablak függönyét, átszelte a szobát és az ajtóhoz lépett. Elva továbbra is a szőnyegen heverészett, a könyökével támasztotta meg magát. De most a válla felett Redmondra pillantott. Redmond pedig rám.

– Az övedről el ne feledkezz! – mondta, azzal magunkra hagyott minket.

– Pff – szólalt meg Elva, és én azon kaptam magam, hogy bólogatva és semmit sem értve értek egyet vele.


***



Ez a vacsora még az élet ünnepléséről szólt, vadászaton ejtett disznót és foglyot ettünk, habzóbort és gyömbérsört ittunk, és győzelmekre emeltünk poharat, és hangosan folyt a szó, és nevetésekbe szökött az este. Csak Redmond nem nevetett az asztal túlsó végében. Túl sok sültet, túl sok edényt és vörösmécsest halmoztak közénk, hogy észrevétlenül szólhattam volna hozzá. Engem a király Elva mellé ültetett, és gyakran nézett bennünket a kupája fölött, gyakran bujkált különös félmosoly a szája szegletében, és érthetetlen fény a szemében. Redmond értette volna az arcát, tudta volna, melyik szava mit jelent, de engem más gondolatok foglaltak le, így nem törődtem vele.

Jövőről szőtt képek táncoltak a szemem előtt, mint a tűz lángjai, nyaldosták a bőrömet a lehetőségek, amik semmi jóra nem vezethettek. Kábult voltam a sok italtól, álmos a forró szederpuding gőzétől, fáradt a mai naptól, és elkeseredett ettől és az összes másiktól.

Elva finoman bökte meg a karomat. – Szerinted azért iszunk gyömbérsört, mert tényleg jólesik?

– A kupáját forgatta a kezében, és fanyalogva húzta el a száját. – Vagy mert így szokás?

Csüggedtebben és őszintébben feleltem, mint máskor tettem volna, de most nem éreztem elégnek magamat hozzá, hogy fegyelmezzem a szavaimat.

– Azért ünneplünk, mert jólesik, vagy azért, mert így szokás?

Elva elgondolkodva meredt rám. Aztán arrébb csúsztatta a kupát, de még mindig nem vette le rólam a szemét.

Redmond heves mozdulatára kaptunk fel mindketten a fejünket. Felpattant a székéből, és egy távolabbi boroskorsó felé nyúlt. Amit elé helyeztek, az mostanra kiürült.

Redmond részeg volt?

Ez egyszerre taglózott és nyűgözött le. Ez a pff tökéletes ellentéte volt.

A tányéromra kanalaztam még egy adag vajat, és hagytam, hogy elolvadjon a még mindig forró sütemény tetején. Most én próbáltam meg elemezni Redmondot, és nem fordítva. Most én szedtem repetát a tányéromra csak azért, hogy közelebb hajolhassak hozzá, most én figyeltem őt kupák széle fölött, az én mosolyom szólt másnak, amikor a szemem őt kereste, én viselkedtem úgy, ahogy kellett, én voltam udvarias kettőnk helyett. Elvával beszélgettem, miközben Redmondon járt az eszem. Nem értettem, hogy mi baja, nem értettem, miért fonódik a marka keményen a korsó füle köré, miért önti magába a bort, ha már nem is kívánja, miért lázas az arca, amikor véletlenül, mert nem vagyok elég óvatos, találkozik a tekintetünk. Nem értettem, mert Redmondhoz annyival, annyival jobban illett a szerep, amit most nekem kellett játszanom. Én nem tudtam hazugságokból olvasni, mert a sajátjaim fontak csomót az agyamra, én nem voltam jártas a játszmákban, mert nekem minden nap véresen komolynak tűnt, mert minden nap az én véremmel végződhetett, én nem a jó kérdéseket tettem fel sosem, mert rettegtem a jó kérdésektől, mert rettegtem a válaszaimtól.

Redmond pillantása kíméletlenül tartotta fogva az enyémet egy végtelenül hosszú pillanatig, mielőtt két oldalt szolgák özönlötték el a termet, hogy a vacsora végeztével leszedjék az asztalt.


***



Oda sem figyelve simogattam a mécsest, és el is feledkeztem róla, hogy arra való, hogy meggyújtsák. A vörös ereket járta végig az ujjam, ahogy az ugyanebből a kőből épült városfalakat is annyiszor végigjárta már. A vendégségem első heteiben hosszú túrákra indultam, az egész Tűzből Épült Várost be akartam járni, legalábbis Redmondnak ezzel indokoltam, amikor a maga udvarias érdeklődésével kérdőre vont. Valójában élveztem a magas falak hosszú árnyékát, és üldöztem a vörös köveket, mert eltakarták előlem a Sárkányok Hegyét.

Nyugat sziklák hátára épült, a szabadban, ha felnéztem, mindig láttam a hegyet, és ha hátat fordítottam, ha az utca kövét rugdostam, ha a palota melegébe rejtőztem, magamon éreztem a figyelmét. Erős katapultok, őrtornyok és óránként útnak induló őrjáratok védték a várost a sárkányoktól. Délen a tenger vigyázott, északot nem ismertem, de minden jobb lehetett annál, hogy az igazságom csipkézett tetői ugyanabba az égbe fúródtak, mint ami fölöttem feszült. Annál, hogy nem menekülhettem, mert csapdába zárt a valódi származásom titka.

Itt, keleten, a falak tövében tehettem úgy, mintha mindez nem létezne. Nem gyakran sikerült, de ha eléggé koncentráltam, ha vörös erekbe fúrtam az ujjaim, míg a körmeim vérpirosak nem lettek, akkor elhitethettem magammal, hogy ember vagyok. Ember, nem több.

A mécsest kissé lecsiszolták, a kisujjam hegye sem fért bele egy mélyedésbe sem. Mégsem hagytam abba a piszkálását. Az ágyam szélén ültem, a mosakodástól csöpögő hajjal, és már rég le kellett volna feküdnöm, rég álmot kellett volna masszíroznom a sajgó fejembe, de képtelen voltam megmozdulni. Képtelen voltam lehunyni a szememet, lezárni ezt a napot, elfelejteni a délelőttöt, hóbortos, borgőzös semmiséggé változtatni Elva jóslatait, úgy tenni holnap, mintha nem láttam volna Redmondot részegen. Évek hosszává húztam volna ezt a napot, mert ha addig élhetném ezt, nem kellene magamba zárni a történteket, nem változna mindez múlttá, nem fakulna ki, nem lehetne hazugságok közé dobott, értelmetlen igazság. A mai napban semmi sem látszott valódinak, és tudtam, az idő majd meggyőz róla, hogy nem is volt az.

Láthatatlan, be nem záruló majdnem-köröket húztam a vörös kőbe, körbe-körbe, újabbat és újabbat. Éber álom voltam és hússzínű billogok és forró lángok táncoltak az éjszakában, amikor váratlanul összerezzentem, és az ijedtségtől lelöktem az éjjeli szekrényről a vörösmécsest. Egy sötét alak bukdácsolt a szobámba.

Nem tudtam, hogy kardot kellene-e húznom, őrökért kellene-e kiáltanom, vagy egyszerűen talpra kellene-e segítenem a behatolót. De aztán ő felemelte a fejét, és én felismertem benne Redmondot. Ez eldöntötte a kérdést. Odaugrottam hozzá, félkézzel becsuktam az ajtót, a másikkal Redmond hóna alá nyúltam. Amikor elég biztosnak éreztem magunkat, elrángattam az ágyamig. Végigdőlt rajta, én kimerülten rogytam le nem sokkal arrébb. Egy kérdés, igazából sok kérdés, formálódott a torkomban, de aztán visszanyeltem őket, és a vizes kancsó után tapogatóztam. Redmond elkapta a kezemet.

– Maradj!

Nem várt a válaszomra, maga mellé húzott. Ha a vaskos alkoholszag, a bizonytalan léptek, vagy az, hogy láttam, mennyit ivott, nem árulták volna el, pusztán ebből is tudhattam volna, mennyire részeg.

A karjával még akkor is tartott, amikor már én is feküdtem. És hirtelen kínosan tudatában voltam annak, hogy csupa víz az ingem, hogy azon és a nadrágomon kívül semmi sincs rajtam, hogy egy ágyban vagyok Redmonddal, hogy ő még mindig nem engedett el, hanem épp az ellenkezőjét csinálta – kibontotta az ingem ujját. A keze a csuklómtól indult, és végigsiklott a könyökömig. Az ing feljebb és feljebb gyűrődött, és mutatta az útját.

– Redmond – szólaltam meg, és nem voltam ura a hangomnak. Rekedtesen tört elő belőlem, és egyáltalán nem úgy hangzott az, amit mondott, mint amit mondani akartam. A fejemben ellenkezés volt, a számon kérlelés. – Redmond – ismételtem meg határozottabban –, nem jó ötlet.

A keze végre elengedett, de csak azért, hogy ezúttal a homlokomat simítsa végig. A hajam csatakosan tapadt az ujjai közé.

– Részeg vagy – próbálkoztam újból.

– Te is. Jó, hogy ezt tisztáztuk.

Mielőtt rámutathattam volna, hogy így kétszeresen sem jó ötlet ez az egész, Redmond már átvetette a lábát a derekamon. Kissé megbillent, és majdnem rám esett, aztán sikerült megtartania magát. Fölém hajolt és ügyetlenül megcsókolt.

Nemjóötlet, nemjóötlet, nemjó---

– Redmond... Miért most? – mormoltam, hátha a beszéd segít elterelni a figyelmemet. Ezúttal a szavak voltak a vörös falak, és a kezem, ami valamikor Redmond hajába túrt, a bizonyíték, hogy ritkán tudok magamnak hazudni.

Aztán Redmond válaszolt. – Mert annyira... el sem hiszed mennyire... féltékeny vagyok.

Megdermedtem a vallomástól, attól, hogy Redmond a nyakam és a vállam közé fúrta az arcát. Mindenem borzongott a leheletétől, mindenem lángokba borult, de ez most nem számított.

– Kire vagy féltékeny? – kérdeztem zavartan.

Még mindig a vállamba beszélt. – Hát, rád és Elvára.

Felemeltem a fejét, látnom kellett, hogy komolyan gondolja-e. De a tekintete halálosan komoly volt, lázas, szomorú csillogás, félelem és könyörgés.

– Ezért viselkedtél furcsán vacsora előtt, ezért ittál olyan sokat?

Redmond aprót bólintott.

– Bolond vagy.

Ezúttal én csókoltam meg őt, és ő volt az, aki előbb elhúzódott.

– Az apám össze akar titeket bornálni... borognálni... boronálni.

Rámeredtem, és megráztam a fejem, de tudtam, hogy igaza van. Redmond, még ha részeg is, még ha csak harmadszorra sikerül is kimondania, hogy „boronálni”, még így is, hamarabb összerakta a képet, mint én.

– Soha – hangsúlyoztam lassan – nem venném el a húgodat.

Hogy nyomatékot adjak a mondatnak, keményen csókoltam meg őt, nem hagytam, hogy megszakítsa. Nem kellett sok, és éreztem, hogy ellazul fölöttem. A kibomló csomó volt, a feloldódó teafű, az elroppanó fa a tűzben.

A mutatóujjammal körbejártam a szája ívét.

– Ígérd meg, hogy emlékezni fogsz erre holnap!

Redmond a hajamba kapaszkodott és ülőhelyzetbe rántott magához. – Lucian... Úriember nem ígér olyat, amit nem biztos, hogy be tud tartani.

Csalódottan néztem rá, de az éjszaka hátralévő részében végül túl sok emlékeznivaló nem történt. Egy ideig még csókolóztunk, megjegyeztem, hogy most sincs rajtam öv, nevettünk, aztán Redmond nevetése egyszer csak horkolásba fulladt. Hagytam aludni, csupán egy párnát nyomtam a feje alá.

Hajnalban arra ébredtem, hogy a párnát visszaigazgatta a helyére, ő maga pedig valószínűleg visszatért a saját lakosztályába.


***



Redmond szeme vörösebb volt, mint a városfal, hiába nyomkodta egész délelőtt kamillás borogatással. És bizonyára viszketett, hiába vakarta a kézfejével, amióta csak kiléptünk a palota kapuján. A falak közé ékelt, királyi erdőben sétáltunk, a száraz levelek a talpunk alatt zizegtek, az apró élőlények minél távolabb a talpunktól. A nap sárga, lombok pettyezte foltokat festett az arcunkra, Redmond gyakran pislogott, mert bántotta az éles fény.

Redmond érezte, hogy figyelem. – Ha most is bókolni akarsz, tartsd meg magadnak, kérlek.

Rávigyorogtam. – Ahogy kívánod.

Aztán elkomorodtam. Ízlelgettem a szavakat a számban.

El akartam neki újra mondani, hogy nincs oka féltékenykedni.

El akartam mondani neki, hogy nem képzelheti, hogy egy ilyen házassággal újabb hazugságokat akarnék pakolni az így is súlyos hazugságaimra.

El akartam mondani, hogy amennyire én nem akartam elvenni Elvát, annyira nem akart volna ő hozzám jönni. Hogy Elva jóslást tanult egy olyan birodalomban, ahol úgy tartották, mindenki a saját sorsának kovácsa, ahol többek között azért üldözték a sárkányokat, mert azok igazságtalanul születtek többnek. Hogy Elva soha nem követte volna az apja elvárásait. Hogy bár nem voltam jó emberismerő, azt még én is láttam, hogy Elva mindent elkövet, hogy különbözzön a bátyjától. Elmondtam volna, hogy mivel Redmond épp így akar Elvától különbözni, megértheti: ha Elva tudott volna rólunk, valószínűleg többé rám sem nézett volna.

De Redmond nem a következtetéseket hallotta volna, hanem a tényt, hogy gondolkodtam az apja ötletén. Nem volt elég neki a kiterített igazság, még ezer másikat kellett mögé látnia.

Úgyhogy végül a legtisztább kérdést tettem fel, amit csak lehetett. – Emlékszel bármire a tegnap éjszakából?

Redmond egy pillanatra megtorpant, majd, mintha mi sem történt volna, továbbindult.

– Sok mindenre emlékszem belőle.

Egyelőre nem tudtam, ez mit jelent. Akármit jelenthetett. – És?

Redmond megfontolta a válaszát, ráncokat simított ki a kabátja ujjából, az íját húzta meg a vállán, két csapdát ellenőrzött az ösvényünk mentén. Csak akkor szólalt meg, amikor már feladtam, hogy valaha is meg fog.

– Haladhatnánk lassabban. – Elgondolkozva meredt egy közeli fa madárfészkére. – Legközelebb például kopoghatnék.

– Szóval legközelebb... – ismételtem.

Redmond halványan rám mosolygott, de egyebet nem tett hozzá. Fogott egy lehullott ágat, és a fészket piszkálta vele.

– Üres – jelentette be.

– Azt hittem, szarvasra vadászunk. Kicsi az esélye, hogy valamelyik madárfészekben találunk egyet, nem?

– Próba, szerencse – vont vállat Redmond nevetve. – Arra vadászunk, ami akad.

– Nem túl céltudatos. És nem is túl nagyravágyó...

Redmond kétkedve méregetett. – Ez most kritika? Mert felhívom rá a figyelmed, hogy nem volt időm tervezgetni. Te akartál mindenáron ma vadászatra jönni.

Mindketten tudtuk, miért akartam most ide jönni. Kevesebb köze volt a szarvasokhoz, és több az időhöz, amit Redmonddal kettesben tölthettem.

– Nézd, ebbe beleakadt valami! – Magam mellé intettem Redmondot. Lesöpörtem a csapdáról a leveleket, és tisztán látszott, hogy a vasfülek nem az eredeti szögben állnak.

– Honnan tudod?

Megengedtem magamnak egy kis önelégültséget. – Mert én értek a vadászathoz, nem botokkal bökdösök fákat. – A vasból tákolt szerkezetre mutattam. Olyan volt, akár egy sarkig kitárt ajtó fogakkal, akár a csattogva rád záruló halál, akár az álca alatt megbúvó gyilkos igazság. – Itt, látod? Ennek a résznek teljesen a földön kellene lennie. Akkor csapódik fel, ha egy állat belelép.

Redmond most már szakértő figyelemmel járta körbe a csapdát. – De ennek nem kellett volna megtartania... bármit is, ami belelépett?

Elismerően biccentettem. – Ezért hajlandó vagyok megfeledkezni a fészekbökdösésről. De, meg kellett volna tartania. Kivéve, ha az állat erősebb volt a csapdánál. – Úgy pásztáztam az erdőt, mintha valamelyik fa mögött egyszer csak megpillanthatnám a vadat. – Egy nagyon nagy állat.

– Hogy is mondtad? Nem vagyok elég nagyravágyó?

Nem hittem a fülemnek. – Te meg akarod keresni?

– Miért olyan meglepő ez?

– Mert kettőnk közül én szeretek vadászni. Te csak azért jössz, mert azt hiszed, minden hercegnek illik ilyesmit csinálni.

– Ó, igazán? Akkor én mit szeretek?

Engem. De nem hallottam a hangomat, ahogyan ezt felelem, nem láttam magam előtt az arcomat, ahogy kimondom. Nagy szavakat hajítottam nagy vallomások közé, mélyen magamba, és inkább így szóltam:

– Emberek között lenni. Olvasni.

Redmond elhúzta a száját. – Ez sok mindenkire igaz.

Úgy mondta, mintha szégyellné, pedig tudtam, hogy nem. Néha attól féltem, hogy minden, amire vágyik az, hogy úgy éljen, ahogy a szokások diktálják, úgy, mint mindenki más. Hogy az illem nem a büszke kabát volt rajta, hanem ő maga. Aztán kíséret nélkül sétált velem a vásárban, aztán lerészegedett egy vacsorán, aztán az ágyamba esett az éj közepén, és én nem féltem többé.

– Nem, mert te egyszerre műveled a kettőt. Az emberekben olvasol.

Redmond megfejthetetlen tekintettel figyelt. Illetve nekem volt megfejthetetlen, ő a helyemben rögtön ismerte volna a jelentését.

– Zavar? – kérdezte.

Mélyen néztem a szemébe. – Csak remélem, hogy hosszú olvasnivaló vagyok.

– Az vagy.

Ág reccsent mögöttünk. Valami vöröset láttam megvillanni a fák között, de valóban csak egy villanás volt, és nem vettem biztosra, hogy jól láttam. A napfény is megcsillanhatott valamin.
A körmömet a tenyerembe vájtam. Nem hazudtam elég ügyesen magamnak. Tudtam, hogy vöröset láttam.

– Tartsd készenlétben a fegyvered! – szóltam halkan Redmondnak, és én is leoldottam a hátamról az íjat.

– A nagyon nagy állat?

Suttogtam, ő is suttogott, mégis hirtelen hangosnak hallottam magunkat, óvatlannak és mit sem sejtőnek, a vadnak, nem a vadásznak. Az idegre illesztettem egy nyilat. És ekkor újra láttam. Egy lángvörös bundát a szemem sarkából, félig a hátam mögött, aztán még egyet Redmond mögött. A helyes lépés, a Redmond-lépés bizonyára az lett volna, ha azt tátogom, Fuss!, de nem ezt tettem.

– Készülj!

Vér dobolt a fülemben.

Nem vad voltam, nem.

A kezem megfeszült az íjam körül.

Vadász voltam.

A nyakamat borzolta a szél, és a közelgő valami mindenemet borzolta. Imádtam.

Mert sárkány voltam.

Lángtenger nyaldosta a fákat körülöttünk. A vadak egyre keskenyebb körbe vontak minket, a közeledtüket elárulták a ropogó falevelek, legalább négyen jöttek. Nem nagyon nagyok voltak, csak falkában mozogtak. Rókák éppen ezért nem lehettek, a színük miatt viszont farkasok sem. Összeszűkített szemmel bűvöltem a vöröset a barna-zöld-sárga kavalkád mögött. Látni akartam, mivel állunk szemben.

Félig teljesült a kívánságom. Egész testemben megfeszültem, amikor az egyik vad előlépett a fák közül. Vörös bundáját a napfény különös, tűzszerű ragyogásba vonta, a fogai viszont csontfehéren, természetellenesen fehéren, csattogtak. Ezt leszámítva úgy nézett ki, mint egy farkas. Egy lángok közt született farkas.

Redmond felé fordultam, hátha ő azonosítani tudja a lényt. Minden tagjában remegett, és az arcából minden szín kiszaladt, de éreztem rajta, hogy ez nem az ismeretlentől való félelem. A pillantásainak minden rebbenése azt a félelmet tükrözte, ami akkor keríti hatalmába az embert, amikor a rémálmaival találkozik. A vörös farkas volt Redmond démona, ahogy a vörös billog volt az enyém.

Újabb farkas bukkant elő a sűrűn álló törzsek mögül. Majd egy újabb. De én a szemem sarkaiba száműztem őket, mert Redmondot néztem. A nyíl majdnem kihullott az ujjai közül. Ez többé nem egyszerű vadászat volt, most nem sárkánynak kellett lennem.

Most Luciannek kellett lennem és menekülő utat keresnem Redmondnak.

– Fuss! – tátogtam.

És nem kellett megismételnem. Egyszerre lőttünk ki két irányba, Redmond a palota felé, én rá derékszögben, hogy kerülőt tegyek. Reméltem, hogy a farkasok engem fognak követni. A három farkas valóban így tett, habzó szájjal eredtek utánam. Hallottam a mancsaik dobolását mögöttem, farkasszagba vont az erdő, de én rohantam, míg rá nem jöttem, hogy elszámítottam magam. Legalább egy farkas Redmondot kellett, hogy üldözze, és ki tudja, még mennyi, amiket nem láttam.

Továbbfutottam és most már mérlegeltem. Egy farkast ki tudtam volna lőni, ha elég pontosan célzok, és ha ezek a farkasok is úgy működtek, mint a normálisak. De nem lehettem elég gyors ahhoz, hogy a másik kettővel is elbánjak, mielőtt utolérnének.

Tettem egy éles balkanyart. Látnom kellett, mi van Redmonddal. Tudtam, hogy így hozzácsalom ezt a három farkast is, de arra gondoltam, nem hiába eredtek helyette utánam, és bármikor el tudom intézni, hogy újra így legyen.

Látnom kellett, hogy jól van.

De nem volt jól. Én sem voltam. Orra buktam, és a tudatom szélén érzékeltem, hogy ez baj, nagyon nagy baj, de a tudatom másik része, a túlnyomó része, csak Redmondra figyelt. Redmondra, aki méterekre tőlem feküdt a halott levelek között, és talán maga is halott volt. Talpra ugrottam, mielőtt elérhettek volna a farkasok, és ekkor Redmond felüvöltött. Szívszaggatóan, mint mikor elviselhetetlen fájdalom mar beléd, és máskor talán megrémített volna ez, de most csak erre tudtam gondolni: Él!

Élt. Élt. A szívem ezt az egy szót dobolta belém, újra és újra.

Élt. De nem sokáig, hacsak nem csináltam valamit. Pontosan tudtam, mi ez a valami, és nem vártam meg a kétségeket, nem hagytam időt kérdéseknek és démonok elözönlötte jövőképeknek. Cselekedtem.

Levedlettem minden hazugságot, lecsupaszítottam magamról minden gyengeséget, lenyestem az elmúlt évek tökéletes álcáját, ezer szilánkká törtem és ebben a pillanatban én magam voltam az igazság.

Sárkánnyá változtam.

Életemben csak néhányszor próbáltam ki, mindig hegyek gyomrában és erdők mélyében, odahaza és egyedül, és egyik átváltozás sem bizonyult olyan felszabadítónak, mint ez. Nem kíváncsiság hajtotta, nem barlangfalak közé bömbölt szégyen volt, hanem a lehetőség, hogy megmentsem Redmondot.

Elmosódott minden más, csak Redmond létezett. A cél a bőrömbe égett, a torkomban fortyogott, a fogaim között izzott. Üvöltöttem. Fenyegetéseket, ösztönöket, éhséget és mindent, ami most csak voltam, belesűrítettem.

A farkasok felvonyítottak. Az egyikük, aki éppen Redmond lábát cibálta, abbahagyta és felém ugrott. A többiek utána. Vörös szikrák pattogtak a hátukon, füstszagot árasztottak és tudtam, ez az ő üvöltésük. És azt is tudtam, hasztalan. Embereket riasztott volna meg, nem engem, a sárkányt, aki maga volt a tűz. Felemeltem a fejem, a lombok között, az égben halt el az üvöltésem utolsó, zsibbasztóan sokáig visszhangzó hangja. Aztán a magasba emelkedtem, csupán egy méternyit, hogy azt csináljam, amit az ember-Lucian is csinált – arrébbcsaltam Redmondtól a farkasokat.

Sárkányként nehezen éreztem a távolságokat, minden távolság egy suhanás volt. Minden eltörpült, és közben annyi minden felerősödött. A világ vörössé színeződött, vibrálva égett körülöttem, és benne a részletek ecsetvonásokként váltak el egymástól. És a szagok! A levegő ki-beáramlott az orromon, és mindig új ízt hozott. Az idő sem jelentett sokat, elvégre az is távolság volt, csak máshogyan, így nem tudtam, hány percet, hány órát, hány életet hagytam magamnak, hogy kiélvezzem az igazságomat. Csak azt tudtam, hogy a fák között apróvá zsugorodott Redmond alakja. Eljött az alkalom.

Tüzet formáltam a gyomromban, mint a magból kibújó növény, úgy született, csak sokkal gyorsabban. A torkomban érleltem, a számban főztem túlélhetetlenre, és a fogaim közül fújtam a farkasokra. Tévedtem, amikor lángtengerhez hasonlítottam őket. Ez volt az igazi lángtenger.

Az ember-Lucian nem akarta volna nézni, mert arra gondolt volna, hogy Redmond sem akarná, de én nem tudtam parancsolni magamnak. Addig álltam a lángom fölött, amíg végül el nem aludt, amíg mindent el nem pusztított, amit lehetett. És gyönyörűnek találtam.

Redmond valahol a távolban, sokkal távolabb, mint arra számítottam, felnyögött, és én észbe kaptam. Mellérepültem, füstön átvágva, fák között szlalomozva, és hogy pontosan mellé érkezzek és ne rá, ügyetlenül földet érve.

Szörnyen festett, megijesztett, mennyire szörnyen. A kabátját valahol elvesztette, az inge mocskos ívekbe szakadt, és az egyik ujja csálén lógott a válláról. A kezén és a lábán és a hátán és mindenhol karmolások és harapások futottak végig. Már nem csak a szeme volt véres, azt kellett keresni, mije nem az. Újból üvölteni támadt kedvem, de ekkor Redmond ismét magához tért, és rám nézett. Mindent a torkomra fagyasztott a tekintete.

Nem kellett Redmondnak lennem, nem kellett mesterien olvasnom az emberekben, elég volt, hogy makogtam a nyelvet, így is értettem, mit jelent ez a tekintet. Nem a farkasoknak szólt, nem a sérüléseknek, hanem nekem. A sárkánnyá növesztett hazugságaimnak, a szörnyetegnek, akinek ő látott. Nem bírtam elviselni. Magamba zárkóztam, és olyan erősen gondoltam Lucianre, hogy belefájdult a fejem, hogy csikorgott minden szervem, hogy lehámlott a bőröm, hogy összezsugorodtam az életem súlya alatt.

Újra ember voltam.

Még mindig nem akartam Redmondra nézni, pedig valamikor a porba kellett rúgnom a szétszakadt világomat, és ráfigyelnem, hogy igazán és teljesen megmenthessem. Vissza kellett vinnem a palotába.

De előbb ruhát kellett kerítenem magamnak. A kabátomat még az átváltozás előtt valahol leszabtam magamról, próbáltam rájönni, hol. Végül megtaláltam, és összehúztam magamon. A térdemig ért és nevetségesen festettem, és máskor nyilván Redmond valóban ki is nevetett volna érte, de nem ma. Attól tartottam, talán soha többé.

Fölé hajoltam, ő pedig ösztönösen húzódott el tőlem. Valami összetört bennem, hangosan és robogva, de nem törődtem vele, és nem törődtem Redmond undorával sem, összekapartam az összes erőt, amit ebben az emberi testben találhattam, és felnyaláboltam őt. Nehezen ment, és mindenem elfáradt a sárkánnyá- és visszaalakulástól, de kibírtam, mert ki kellett bírnom. Ezt nyöszörögtem magamnak és Redmondnak, miközben a félcsupasz fák között araszoltunk vissza a palota felé.


***




Redmond egy szót sem szólt hozzám. Nem csak akkor nem, amikor ájultan vonszoltam őt haza, és nem csak akkor nem, amikor a szobájában a gyógyfüvek kábulatába esett. Akkor sem, amikor magánál volt, és megpróbáltam bemenni hozzá, vagy amikor a konyhába botorkált és én megleptem a folyosón. Egy szót sem, hanem elfordult. Az orrát, a szeplőit egy hosszú vágás szelte át, azt saját maga okozhatta a nyilával, amikor ráesett, és én szívesen kisimítottam volna belőle a fájdalmat. De a szeméből nem törölhettem ki az undort, a szívéből nem téphettem ki a hazugságaimat, a fejéből nem kaparhattam ki az emlékeket, úgyhogy semmit sem csináltam. Hagytam, hogy kikerüljön. Hagytam, hogy hálásnak higgyen azért, mert legalább egyelőre senkinek sem árulta el a titkaimat.

Tudtam persze, hogy éreznem kellene hálát, de annyi érzés annyiszorosára fokozva üvöltött bennem, hogy a hálának már nem maradt köztük hely.

Visszavonultam a hálótermembe, valamikor egy szolga behozott ebédnek valót, de csak akkor vettem észre, amikor az étel már teljesen kihűlt. Köröket jártam a szoba padlójába, kupákat öntöztem tele borral, és gyakran ültem a kandalló előtt a lángokat bámulva. Az ebédemet is, ami mostanra már inkább vacsorának illett, a tűz mellé, magam mellé pakoltam. Töprengve forgattam a kezemben a szeletelőkést.

A fejemben is köröket jártam, egy soha véget nem érő, de örökre körbe érő ösvényt, ami ez a gondolat volt: Gyűlöl.

Töprengve forgattam a kezemben a szeletelőkést.

Csontok, izmok, inak, hazugságok – ebből épültem fel én.

A hazugságok olyanok voltak, mint a rám omló tető; gerendák, cserepek, kövek hullottak a nyakamba, és összezúzták az életemet.

A hazugságok olyanok voltak, mint a körém tekeredő kígyók. Megfojtottak és nem engedtek azután se.

A hazugságok olyanok voltak, akár a vörös farkasok bundájából pattogva áradó füst, elégtek, de azt itt hagyták, hogy továbbmérgezzenek.

Töprengve forgattam a kezemben a szeletelőkést.

A másik kezem tenyerét néztem. Sorsvonalakat és más vonalakat, a tűz festette árnyakat, a makulátlan bőrt. Abbahagytam a töprengést, és olyan gyorsan rángattam a késsel három vonalat a természetes vonalak közé, hogy ne érezzem a fájdalmat. Háromszögből esetlen körbe hajló minta volt, és szörnyen vérzett, és aztán még annál is jobban fájt. Égett és csípett és mintha ezer tűt állítottam volna a csontok közé. Felugrottam. A kés koppanva gurult le a szőnyegről.

Előbb a takaróim sarkát szorítottam a sebre, aztán összeszedtem magam, és megnedvesítettem egy zsebkendőt és azt kötöttem rá. Megint másik elhatározásra volt szükség ahhoz, hogy kimenjek és kerítsek magamnak gyógynövényeket, amiket aztán a kés ejtette vonalak mentén húzkodtam végig. Az éjszaka körém zárult, mire nagyjából úgy festett a tenyerem, hogy nem kerülgetett a hányinger, amikor rápillantottam.

Nem igazán hasonlított az Őrök nyomta billogra, de bele tudtam képzelni. És most erre volt szükségem. Olyan erősen összpontosítottam, hogy megint hallottam a parázs sziszegését, a vásár moraját körülöttem, egy megbélyegzett sárkány sírógörcsös üvöltését.

Forró könnyek szaladtak végig az én arcomon is.


***




Elvát rajtakaptam, hogy a kötést bámulja a kezemen, de nem szólt rá semmit, így nekem sem kellett. Kettesben ültünk az ebédlőben, mert a vasárnapi ünnepi vacsoráig még majdnem egy óra volt, és a vendégek vagy nem érkeztek még meg, vagy a kertben vagy másutt ütötték el az időt. Redmondra az apja ráparancsolt, hogy ezen a vacsorán már neki is részt kell vennie – a parancs nekem is szólt. Mindketten itt leszünk ma este, csak erre tudtam gondolni. Éppen ezért képtelen lettem volna bármi mással, mint a várakozással elfoglalni magamat. Meglepődtem azonban, hogy Elva sem talált jobb időtöltést annál, mint hogy velem ücsörögjön egy üres asztal mellett.

Amikor most megszólalt, rá is jöttem, miért nem. – Tehát mi történt azon a vadászaton? – kérdezte. A tenyeremet nézte megint, de rossz helyen tapogatózott.

– Redmond már elmondott mindent apátoknak és a gyógyítóknak, nem?

Elva drámaian legyintett. – Csak azért nem nevezik Redmondot hazugnak, mert ő Redmond. De ettől még nem mond igazat.

Ismertem Redmond meséjét, bólogatva értettem egyet vele, amikor a király előadta nekem, és kért, hogy erősítsem meg. Farkasok támadtak meg bennünket, egy egész falkányi. Mi mindössze ketten voltunk, két íjjal, jobbnak láttuk elfutni. De nem lehettünk elég gyorsak, csak néhány kapkodva kilőtt nyílvesszőnek és a szerencsénknek köszönhettük, hogy megmenekültünk. Mázlink volt azért is, mert senki nem látott engem egy szál kabátban visszajönni, és mire a szolgák és a gyógyítók megérkeztek, már magamra rángattam egy nadrágot és egy csizmát is.

– Miért ne mondana?

Elva jelentőségteljesen nézett rám. – Mert a farkasok nem vadásznak nappal. Például.

Sóhajtottam, ez elég jó érvnek tűnt. A „például” pedig azt sugallta, hogy nem ez az egyetlen ilyen.

– Vörös farkasok voltak – böktem ki.

Most én figyeltem Elvát. És láttam ugyanazt a félelemmel teli felismerést átsuhanni az arcán, amit az erdőben Redmondén.

– Mik ezek a farkasok?

Elva zavartan simítgatta a haját. Olyan árnyalata volt, mint Redmond hajának, és mint a farkasok bundájának. Lefogtam Elva kezét, mielőtt tönkretette volna a kontyot, amin elmondása szerint órákat ügyködött.

– Valamik, amiknek nem szabadna létezniük – felelte végül, és kiszabadította az ujjait az enyémek közül.

– Hogy hívják őket?

Félszegen vont vállat. – Ha van is nevük, én nem ismerem. – Még mindig nem szabadult a figyelmem alól. Hozzátette hát: – Ezek a farkasok csak a régi mondáinkban élnek. A dajkánk mesélte nekünk kisebb korunkban. De sok ostobaságot mondott, hogy a város a sárkányok leheletéből született, azért vörös a fal, meg effélék. Mesék. Elvileg.

– Elvileg – ismételtem.

Többre nem jutottunk, és végül hogy a nyomott hangulatot oldjam, más irányba tereltem a beszélgetést. Nem sokára aztán kezdetét vette a készülődés, új terítőt terítettek a szolgálók, kijelölték az ünnepre érkező Őrök helyét a falak mentén, és kis tálakban parányi parázsköveket raktak az asztalra. Tudtam, hogyan zajlik a megemlékezés, bár otthon általában a nevelőapám talált kibúvót, hogy ne kelljen részt vennem rajta. Ő uralkodott, az volt a csoda, hogy csak általában tudta elintézni.

Nyüzsgésnek indult körülöttünk az ebédlő. Sorban érkeztek a vendégek, Kelet minden grófja, magas rangú Őrök, a király személyes barátai... Redmond az utolsók között futott be. Kifogástalanul festett, mint mindig, ha nem volt részeg, vagy nem cincálták épp farkasok. Egy tucatnyian ültük körbe az asztalt, de ennél sokkal több teríték került rá. Ez is hozzátartozott a megemlékezés vasárnapi vacsorájához.

Meggyújtották a vörösmécseseket. Aztán az Őrök közénk léptek, és a tálakból a parázsköveket az üresen maradt helyek elé borították. A fényes-feszes, fehér terítőre kerek foltokat égettek a kövek. Így emlékeztünk a sárkányok elleni háborúkban elhullottakra.

Én a tenyeremet piszkálva, a kötés alá fúrva az ujjamat, azt hiszem, a másik oldalra emlékeztem inkább.


***



A vacsora alatt nem sikerült elkapnom Redmond pillantását. Pedig egymással szemben kaptunk helyet, és egyszer egyszerre nyúltunk cipóért. De mint a tűztől, kapta el a kezét a közelemből, és illett rám ez a hasonlat, mert tényleg a tűz voltam.

Így amikor a desszert eltűnt a tányérokról, és a király az üres terítékek tulajdonosait is mind felsorolta egy hosszan mormogó imában, és mindenki szedelőzködött, én a gyorsan távozó Redmond nyomába eredtem. Nem bírtam tovább, muszáj volt tudnom, mit gondol.

A lakosztályába vezető mellékfolyosón értem utol. Hátulról kaptam el a karját, és a falhoz szorítottam. Próbáltam finom lenni, de ezt nehezen lehetett finoman csinálni.

– Beszélj hozzám! – motyogtam a fülébe. – Kérlek.

– Te pedig eressz el! – sziszegte vissza, és minden erejével azon volt, hogy kiforduljon a szorításomból.

– Ígérd meg, hogy beszélgetünk, ha eleresztelek!

Morgolódva bólintott. – Rendben, ígérem.

Elengedtem. Redmond mindig megtartotta az ígéreteit, mert így diktálta az illem.

Most egyelőre a mellényét simítgatta dühösen. – Miről akarsz beszélni?

– Szerinted?

Háttal a falnak dőlt, hogy minél messzebb legyen tőlem. Én meg akartam érinteni, ezúttal nem erőszakkal, de értettem a célzást. Kicsit hátrébb léptem, viszont elég közel maradtam ahhoz, hogy halkan beszélhessünk.

– Nem árultam el senkinek... Azt, hogy mi vagy – jelentette ki Redmond védekezően.

– Tudom. – Kívánkozott mellé még egy szó, és bár nem éreztem semmit belőle, azért kimondtam: – Köszönöm.

Redmond türelmetlenül igazgatta a ruházatát. – Akkor végeztünk?

– Várj! – Kétségbe ejtett, hogy itt hagyhat, most, végre, amikor kettesben vagyunk, úgyhogy újból megragadtam a karját. Nem örült neki. Elkaptam hát a kezem. – Nem erről akartam beszélni.

Redmond gőgös volt, herceg, az illem embere, aki nem szeretett sötét folyosókon fecsegni. A kabát volt, és semmi más alatta.

– Ismétlem magam – szólt –, de: miről akarsz beszélni?

Száz meg száz dologról. Igazságokról és hazugságokról, valóságról és álcákról, érzésekről és gondolatokról, rólam és róla. De a válaszom aztán így hangzott:

– Arról, hogy meg tudsz-e bocsátani.

– Neked? – Redmond közelebb hajolt hozzám, majd megvetően húzta el a száját. – Azt sem tudom, ki vagy.

Megráztam a fejem, és kényszerítettem magam, hogy a karomat a combom mellett tartsam, hogy ne tegyek hirtelen mozdulatot. Mintha Redmond vad lett volna, amit nem szabad elijeszteni, mintha ez a pillanat megszökő láng lett volna, amit kövek közé, vörösmécsesbe kell zárni, hogy megőrizzem.

– Ugyanaz vagyok, aki eddig.

Ugyanaz voltam, aki eddig, aki a szőnyegén heverészve bámulta a lángokat, aki vörös falakba fúrta az ujjait, aki félig feltárt igazságot és teljesen megérdemelt büntetést vésett egy késsel a tenyerébe, aki minden percben majd’ megőrült, hogy megérintse Redmondot. Aki félt, örökké félt, mert a világ hatalmasabb volt nála, és ő még csak bele sem illett a rendjébe. De ezt nem tudtam elmagyarázni Redmondnak. Így csak némán kiáltottam magamba a válaszom maradékát, és reméltem, hogy Redmondnak annyira jól megy a bennem olvasás, hogy a gondolataimba lát.

– Kétlem – mondta végül, és hirtelen úgy éreztem, semmit sem lát belőlem.

– Emlékszel – próbálkoztam újból és csüggedten – arra az árusra hétfőről?

– Az Őrök elől bujkáló sárkányra?

Beleborzongtam, és a rossz értelemben, ahogy kiejtette a „sárkány” szót. Nem történelemkönyvekből beléívódott gyűlölet volt benne, nem a szokások belesimogatta, hanem élő és meggyőződésen alapuló. Ijesztően valódi.

– Nem, az üvegesre, akinek a sátra előtt megálltunk. Mi van, ha én is olyan üveg vagyok, mint amiket ő árult? Csak eddig a rossz szögből néztél. Most ért el a lámpafény, most láttad az egészet. Az egész engem.

– Szóval az én hibám?

Ingerültem mordultam fel. – Nem ezt mondtam. És ne forgasd ki a szavaimat, ha érted, mit akarok velük mondani!

– Ejha.

– Nézd – sóhajtottam –, tudom, hogy hazudtam. És hidd el, éppen annyira gyűlölöm érte magamat, mint te engem. Talán még jobban. És tudom, hogy azért is gyűlölsz, mert sárkány vagyok. De amióta itt vagyok, most egyetlenegyszer alakultam át, és most is csak azért, hogy téged megmentselek. Máskor mindig ember voltam, emberbőrt viseltem, emberként viselkedtem, emberként szerettelek, Lucian voltam.

Redmond abbahagyta a pótcselekvéseket. Most csak engem nézett, végre engem nézett.

– De nem vagy ember – mondta végül.

– Az lehetnék, ha az akarok lenni.

És lehettem volna, azt hiszem, lehetettem volna, itt a hegy sem emlékeztetett volna arra, hogy nem vagyok. A sárkányok embertestben nem voltak mások, mint a rendes emberek. Éppen ezért választották a tüzet az Őrök arra, hogy megbélyegezzenek minket. Sárkányként a tűz voltunk, emberként a tűz ugyanúgy az ellenségünk, mint mindenki másnak.

Lehettem volna csak Lucian, minden egyébről elfeledkezve. És könnyű lett volna. De ugyanígy könnyű lett volna azt tenni, amit a keleti király, és amit az én apám akart, és elvenni Elvát. Annyira könnyű lett volna nem egy férfit, nem Redmondot szeretni, és nem titokban szeretni, hanem az egész világnak szólóan. És könnyű lett volna Elvát szeretni, mert erősítette volna a két birodalom közti kapcsot, és az apám végtelenül büszke lett volna. És könnyű lett volna, mert Elva valószínűleg nem bánta volna, hogy sárkány vagyok. Talán először megsértődött volna, de aztán elfogadta volna, mert sosem csinálta azt, amire tanították, nem hitt abban, amit a szokások diktáltak, mert maga kereste a saját hitét.

Könnyű lett volna.

– És ezt akarod?

Nemet intettem. Nem ezt akartam.

Redmond arcát néztem. A fényesre simított vörös haját, a sasorrát, a kemény tekintetét, a szeplőit számoltam, és a fáklyák narancsos maszkját figyeltem rajta, hogy mozdul odébb, aztán vissza.

– Meg tudod ígérni – kapartam elő az újabb szavakat, és csendes voltam, még csendesebb, mint eddig, akárha én is félnék a szavaimtól, és tényleg féltem, mert minden jó kérdéstől féltem –, hogy nem ma, de egyszer majd megbocsátasz nekem, és minden olyan lesz, mint régen?

Redmond nem kapta el a pillantását. Összekapcsolódott kettőnk tekintete, és tudtam, hogy Redmond ezúttal megfontolja a válaszát. Tudtam, hogy leveszi erre a néhány pillanatra a kabátját, és az igazi Redmond felel majd.

– Lucian. Úriember nem ígér olyat, amit nem biztos, hogy be tud tartani.

Azzal Redmond ellökte magát a faltól, és a válla súrolta az enyémet, ahogy elsétált mellettem. Becsukta a hálóterme ajtaját, és csak ezt a szomorú ígéret nélküli ígéretet hagyta nekem a folyosón. De most ennyivel kellett beérnem, és én megtanultam beérni a kevesebbel.

Elvégre, embertestbe kényszerített sárkány voltam. És egyelőre ezzel is beértem.


VÉGE





Bocs, de regisztrálnod kell magad ahhoz, hogy kritikát írhass a történetekről.

Kritika küldése